Természetben lenni
A természetben lenni nekem a létezés egy olyan formája, ami a teljesség felé vezet. Ott lenni egész embert jelent. Nemrég jártam a Plitvicei tavaknál és az általam olyan nagyon kedvelt városi létből mégis csak el kezdtem hiányolni valamit. Valamit, amit nem kaphatok meg, csak ha a kint vagyok a friss levegőn, zöldben. Ott eltűnik a zaklatottság, lassítás van és kiszállás. Nem fontos, hány óra van és mennyit költöttem aznap a boltban.
Azt hiszem, hogy a természetet ismerni annyit jelent, hogy az ember látja a fényeket, hallja a hangokat és érzi a szagokat minden napszakban és minden évszakban.
Mikor végigmentünk a számtalan csobogó vízfolyáson és a természet alkotta dzsungelen – ahol egyébként az ember által épített fapallókon naponta több száz turista trappol végig- ennek ellenére azt éreztem, hogyha az ember tisztelné a föld ökoszisztémáját, akkor minden hely lehetne ilyen, mint Plitvice.
De az ember nem érzi a természetet csak elrohan mellette. Nem él vele együtt csak belegyalogol, nyújtogatja a szelfi botját és kattint egyet az okostelefonjával. Néztem az embereket: lefotóztak valamit és már mentek is tovább. Minek is tovább maradni, hiszen az élmény már ott van a memóriakártyan. Könnyű erre rászokni és nehéz figyelni.
Nekem is nehéz. Én is kattintok, posztolok és digitális élménymegőrzővel járom a világot. De egyre jobban érzem a szükségét annak, hogy kinyissam a szemem és tanuljak. Tanulni kell a természetben lenni, hogy ne az ember legyen a földön az egyetlen élőlény, aki fél az erdőben egyedül. Egyenlőre én is félek, de figyelek és tanulok.